Az MR2 az Index és a Reflektor után szintén egy nagyon érdekes interjút készített James 'Munky' Shaffer-rel. Köszönjük Reszegi Lászlónak, hogy szólt róla, hogy létezik :)
PR: Úgy tudom, hamarosan ismét apa leszel.
Munky: Igen, novemberre várjuk a gyerkőcöt a feleségemmel, fiú lesz. Öregem, muszáj lesz egészségesnek maradnom. Egyfolytában azon jár az eszem, hogy hamarosan egy kis totyogós bébit hajkurászok, és miatta muszáj egészségesnek lennem.
PR: És akkor majd te is tartasz egy kis szünetet, mint most Fieldy?
M: Hát tudod, jelen pillanatban még nincs lekötve semmi. Az együttes közel húsz éves fennállása során mindig is figyeltünk arra, hogy ha valamelyik tagnak gyereke születik, akkor az mellette lehessen. Ha éppen úton vagyunk, akkor inkább leállunk a koncertezéssel. Ez a turné már le volt kötve, és volt némi kommunikációs zavar az ügynökségünk, a menedzserünk és Fieldy felesége között! (nevet) És hát az esedékes időponton nem lehet változtatni! De nincs ezzel nagy gond, Ryan a Mudvayne nevű zenekarból helyettesíti őt, remek zenész és nagyon jó fej. Egy barátom ajánlotta be őt, meghallgattam néhány korábbi Mudvayne lemezt, és azt gondoltam, hogy ő aztán ért a dolgához! Szerencsére épp ráért.
PR: A tavalyi év végén jelent meg a legutóbbi albumotok The Path Of Totality címmel, és amikor annak idején elkezdtetek dolgozni rajta, azt nyilatkoztad, hogy a daloknak soundgardenes hangulata van, szóval akkor úgy tűnik, hogy ezt eredetileg nem éppen dubstepes lemeznek szántátok.
M: Így van. Amikor belevágtunk, már nem is tudom, melyik hónapban, mert nem valami jó az időmemóriám, akkor a szokásos, hagyományos módon álltunk neki a dalszerzésnek. Volt egy pár dalötletünk, megcsináltuk és fel is vettük őket, de az igazat megvallva, fogalmam sincs, hogy most hol vannak azok a számok. Konkrétan három dalról van szó, szerintem elég jól sikerültek, és remélhetőleg megjelennek majd valamikor b-oldalként, vagy valamilyen más módon. Valahogy úgy voltunk velük, hogy oké, de hát ilyesmit már csináltunk! Kicsit rázzuk fel a dolgokat! Aztán volt néhány különálló, úgymond egyszeri koncertünk, hétvégéken, és közben Jonathan nekiállt DJ-zni, és egyre nagyobb hatással lett rá ez a dubstep őrület, főleg annak a hardcore-osabb változata, nem pedig a poposabb verzió. Mindenfajta zenének kétfajta véglete lehet. Elkezdett nekünk lejátszani Skrillex számokat, és megkérdezte, hogy milyen lenne berakni ilyesmi témákat a zenénkbe. Én akkor arra gondoltam, hogy hú, ez aztán egy nagyon messzire rugaszkodott, extrém ötlet. Úgy véltem, hogy tudnék ilyen alapokra érdekes témákat feljátszani, és először az járt a fejemben, hogy oké, ha elektronikus ütemek felett gitárok szólnak, abból valami olyasmi sülhet ki, mint a Nine Inch Nails, a Ministry, a Skinny Puppy, vagy mondjuk a KMFDM. Talán emiatt az asszociáció miatt lelkesültem be, mert számomra az ilyesmi jelentette azt, hogy súlyos gitárok szólnak az elektronikus alapok mellett. Nekem az egész ezért tűnt akkor jó ötletnek. Nem sejtettük, hogy egész jó lesz a fogadtatása, és persze van, akinek nem tetszik, de hát nem lehet mindenkinek kedvezni, ezt már rég megtanultuk.
PR: Hét éve már az is merész húzásnak tűnt, hogy a See You On The Other Side-ot részben a Matrix Teammel vettétek fel, de az, hogy most Skrillexszel és más dubstep producerekkel dolgoztatok, még bátrabb lépés volt a részetekről. Tartottatok esetleg a rajongók reakciójától?
M: Persze, mindig aggódik az ember, nem lehet tudni, hogy a rajongók hogyan fogadják majd az új dolgaidat. Szóval igen, aggódtunk egy kicsit. Az első szám, amit Skrillexszel csináltunk, a Get Up volt, és kiadtuk kislemezen, jóval azelőtt, hogy megcsináltuk volna a lemez többi dalát. És úgy tűnt, hogy nagyon tetszik az embereknek! Friss volt, újszerű, az amerikai rádióadók elkezdték játszani, egyfolytában érdeklődtek az emberek, több városban minket játszottak a legtöbbször a rádióban. Úgy tűnt, hogy működik a dolog, hát akkor csináljunk meg egy komplett lemezt! Vágjunk bele, írjunk számokat Skrillexszel! Eredetileg az egész albumot vele szerettük volna megcsinálni, de nagyon elfoglalt, és nem ért rá olyan mértékben. Szóval beszerveztünk még néhány olyan arcot, akik nagy hatással voltak Jonathanre: Feed Me, Kill The Noise - őt amúgy Skrillex javasolta. Ismerőseink voltak, jóban voltunk velük már akkor. Érdekes, hogy ezek a figurák a világ különböző szegleteiből származnak.
PR: Hogyan reagáltak a kiadó emberei, amikor először meghallották az új dalaitokat?
M: Ami a kiadót illeti, nagy szerencsénk van abban, hogy mindig is a miénk volt a kreatív kontroll, és persze volt némi aggódás a lemezcég részéről. Nekik persze fontosak a számok, és amikor meglátták, hogy a Get Up milyen eredményeket produkál, akkor belelkesedtek, és mindenben támogattak minket a lemezfelvételek során.
PR: Igaz, hogy Jonathan bizonyos énekrészeit egy nagy szekrényben vettétek fel?
M: Igen. Éppen turnéztunk, már nem is tudom, kivel, és Ázsiában voltunk. A hangmérnökünk, Jim Monte, felvett vele énekrészeket a hotelben. Kibélelték a szekrényt habszivaccsal meg takarókkal, és a turné során több hotelszobát is ilyen kis énekstúdióvá alakítottak át. Ha esetleg volt valaki a szomszéd szobában, aki nem tudta, hogy konkrétan mi zajlik ott, az azt gondolhatta, hogy valakit éppen kinyírnak! (mosolyog)
PR: Amikor nekiálltatok turnézni az új lemezzel, a koncerteket három különböző részre osztottátok: új dalok - ritkább dalok - klasszikusok. Ma este is valami hasonlóra számíthatunk?
M: Igen, itt is ez lesz a program. Közel húsz éve zenélünk és próbáljuk a dalainkat egy másfél órás műsorba sűríteni, ami nem könnyű. Szeretnénk promótálni az új lemezt, ezért is vagyunk most turnén. Ha greatest hits-et akarunk játszani, akkor azt majd megtehetjük, ha eljön a húszéves jubileum. Szinte lehetetlen eljátszani mindenkinek a kedvenc dalait. Szóval igen, különböző részekből áll össze a mostani show, vannak videóvetítések, amikor mi egy kicsit levegőhöz juthatunk, mert már nem vagyunk húsz-huszonöt évesek. (nevet) De persze úgy teszünk, mintha annyi lennénk! Ja, tehát szusszanunk egy kicsit, és ezek a bejátszások különválasztják a szett eltérő részeit.
PR: Ha jól tudom, már el is kezdtetek dolgozni a következő lemezen. Az is dubstepes lesz, vagy visszatértek a régi hangzáshoz?
M: Most még nehéz megmondani. Eltöltöttünk pár hetet a stúdióban, igazából ez egy amolyan próbahely-stúdió, felvettünk néhány ötletet, félkész dalokat, amikben már van mondjuk egy versszak meg egy refrén. Van egy pár dolog, ami működőképesnek tűnik, de ami a produkciós részét illeti, még csak a zeneszerzési fázisban vagyunk, és nem tudjuk, milyen lesz a végeredmény. Lehet, hogy végül a lemez a kombinációja lesz annak, amit most legutóbb csináltunk, és annak, ami régebben volt jellemző ránk. Tanultunk néhány új trükköt a dubstep DJ-ktől, főleg az utómunkálatok területén, szóval biztos, hogy valami friss hangulatú cuccal jövünk majd elő.
PR: Amikor a Cure itt járt, azt nyilatkozta Robert Smith, hogy pályafutásának egyik csúcspontja az volt, amikor vendégszerepelt a South Parkban, ahol ti is felbukkantatok. Számodra is tekinthető ez amolyan karriercsúcspontnak?
M: Az én karrierem egyik csúcspontja az volt, amikor Roberttel együtt játszhattam, azon az Unplugged koncerten, szóval ez így eléggé ironikus. Az MTV akkorra már leállt azzal a műsorral, de a menedzserünk azt mondta, hogy mi csinálhatnánk valami ilyesmit. Ami ezután jött, az nem volt más, mint a telemarketing: nekiálltunk nekik telefonálni és próbáltuk eladni az ötletünket. Aztán az executive producerük végül azt mondta, hogy „oké, megcsináljuk, csak hagyjatok már békén.” Írtunk egy listát azokról az emberekről, akiket szerettük volna meghívni vendégként. Jonathan egyik javaslata Robert Smith volt, de igazából az egész Cure szívesen jött volna. Szuper volt. Fogtuk azt a két dalt, összegyúrtuk őket, és velük egy színpadon lenni hihetetlen volt. Én egyszer már előtte is találkoztam Roberttel, épp csak futólag, Isztambulban léptünk fel velük egy fesztiválon. Ross Robinson csinálta az akkori lemezüket, és így jött létre a kapcsolat, és amikor a menedzsmentjük megkérdezte tőlük, hogy vállalják-e, akkor ők már természetesen tudták, hogy kik vagyunk. Sok volt a közös ismerős.
PR: Szinte mindegyik koncerteteken hallható tőletek Pink Floyd-feldolgozás, akárcsak azon az Unplugged lemezen. Kaptatok tőlük valaha feedbacket?
M: Természetesen engedélyt kellett kérnünk Roger Waters-től, és neki tetszett! Szerinte nagyon jó lett a verziónk, sőt, azt mondta, hogy a mi változatunk az egyik legjobb, amit valaha hallott. És ez egy óriási bók. Persze előtte aggódtunk, hogy mi van, ha nemet mond? Ha most megkérdeznénk David Gilmourt, ő valószínűleg nemet mondana! (nevet)
PR: Mi újság a Fear And The Nervous System nevű projekteddel?
M: Köszönöm a kérdést! Ugye 2008-ban indítottam be ezt a zenekart, Jonathan éppen szólóturnéra indult, Fieldy otthon volt, én pedig épp egy nagyon nehéz időszakot éltem át. Az édesapám haldokolt, és nem volt semmilyen fórumom, ahol alkothattam volna valamit. Úgyhogy kibéreltem egy stúdiót, magam mellé vettem néhány zenészt, és megírtam egy albumnyi anyagot, de sok időbe telt, amíg igazán beindultak a dolgok. Itt én intézek mindent, a finanszírozás is az én részem, a stúdióval is én foglalkozom, és az ilyesmi el tud húzódni. A Faith No More-os Billy Gould basszusgitározik, Brooks Wackerman dobol, aztán egy ott van Leopold Ross nevű arc, aki Atticus Ross kisöccse, van saját zenekara, az Io Echo. Ez egy amolyan kis supergroup olyan zenészekből, akiket én hoztam össze. Ja, igen, és persze Steve Krolikowski, Long Beach-ből, aki fantasztikus énekes. Őt Ross Robinson ajánlotta be nekem. Azt mondta, hogy „nagyon jó a zenei rész, és megtaláltam nektek a tökéletes énekest.” Csomó ideig nem volt énekes, csak a zene volt meg. Szóval jött, bevált, minden oké. A lényeg, hogy elkészültünk, csináltunk egy klipet, és szeptember 18-án jön a lemez. (az interjút követően Munky adott egy példányt a Petőfi Rádió munkatársának az albumból - a szerk.) Igazi szerelemgyerekről van szó, de hát a zenecsinálás nem is lehet már más, mert a lemezipar szarrá ment. (nevet)
MR2: Szerinted ki nyeri a választásokat?
M: Hát, nem akarok túl magabiztos lenni, de remélem, hogy Barack Obama nyer majd. Nem hinném, hogy nagy előnnyel nyer, szerintem szoros lesz. Kicsit nyugtalanító a helyzet. Ami sajnálatos dolog, az az, hogy csak két párt van. Miért nincs több opciónk? Csak két lehetőségünk van, ennyi az egész? Jobban örülnék, ha nagyobb lenne a választék.
